Sokan azért nem mennek el terápiára, mert félnek, végleg megváltozik az életük. Ez a mostani írás arról szól, miért ne szégyelljünk segítséget kérni, és hol van az a pont, ahol már nincs magunkra rálátásunk.
Kezembe akadt megint Csernus: A Férfi című könyve, ahol egy érdekes gondolatot találtam az érintéshiány eredetéről, és ez a Csernus-féle fonal jó lesz bevezetésnek. A könyv azért tetszik, mert nem magas lóról íródott, hanem életszagú. Érződik rajta, hogy a megírt történetek nagy része saját, ami mindig hitelessé tesz a szememben egy szerzőt. És egy férfi, aki mer arról írni, hogy miért esendő, mint férfi, biztos olyan dolgokat vesz elő, ami sokak számára probléma.
Röviden. Egy átlag családban, szerető anya mellett szocializálódó kisfiú élete első pár évében tűri és élvezi a mama simogatását, puszijait, de lassan észreveszi, hogy apa ezt nem teszi. Nem simogat, nem puszilgat, esetleg néha belemarkol anya fenekébe. És mivel apa az Isten, a kisfiú elkezdi másolni ezt a mintát. Fogja, és letörli a puszit az arcáról. Megszületik a kismacsó, aki azelőtt hagyja abba az érintéssel történő kommunikációt, mielőtt megtanulta volna. Ezért van, hogy a felnőtt férfiak nagy része tud ölelni, de nem tud simogatni. Azaz lehet, hogy jó szerető, akár érzelmi, akár technikai szempontból, de, tegyük fel, nem tud azzal a helyzettel mit kezdeni, ha hosszasan kell a kezedet szorongatnia. És Csernus szerint ez a hiány a kapcsolati problémák nagy részének alapja.
Miért írtam le ezt? Mert ez klasszikus példája annak, hogy valamire pofonegyszerű a megoldás, csak nem is tudatosul bennünk az igény rá, vagy nem látjuk a problémát. Elolvassuk a gondolatot, és jön a jéé, tényleg……És utána tudatosan megpróbálunk változtatni ezen. Persze, ha vagyunk olyan viszonyban, hogy beszélgetünk otthon ilyesmiről. (Nem is sejtenénk, hányan nem. Inkább leélik az életüket öröm nélkül. Mert az ego mindenre talál magyarázatot, kibúvót.)
Ebben az esetben még nem mélylélekről beszélünk, hanem egy felismerésről, egy hiányról, ami egyszerűen korrigálható. Ha a másik félben megvan a hajlandóság. Ha nincs, és mereven elzárkózik, akkor kell elkezdeni a dolog mögött mélyebb traumát keresni. Aki olvasta a családállításról szóló cikket, abban benne van, hogy a minket ért traumákat begyűjtjük a tudatalattinkba, ahol ezek, erősségüktől függően, mint mágnesek vonzzák magukhoz a helyzeteket, embereket. Ezek lehetnek családi, egyéni, de akár egy népre, országra jellemző traumaminták is. Azért nyomjuk ezt a lelkünk mélyebb rétegeibe, hogy ne kelljen a napi életünket a trauma alapján élni, mert belehalnánk. Nem gyászolhatunk egy életen át, például, vagy nem élhetjük át a nagyszülő háborús emlékeit napról napra. De érthetetlen, családban ismétlődő betegségeket produkálunk, esetleg egy káosz a párkapcsolatunk vagy a karrierünk, és nem tudjuk miért.
AZÉRT NEM TUDJUK, mert erre a rétegre önmagától senkinek sincs rálátása, ezért nevezi a pszichológia tudatalattinak, tudatttalannak, stb....
Rengeteg ember szenved, és nem fordul segítségért. Mert valahogy a köztudatban az van, hogy terapeutához a bolondok járnak….. Ha valaki elkezd magával „foglalkozni” általában azért teszi, mert a világ visszajelzése és az önmagáról kialakított képe ütközik egymással. De ritkán nyúlunk a mélybe, inkább elkezdünk közérzetjavító megoldásokat keresni, azaz saját személyiségünk külső rétegét összecsiszolni a világgal, vagy megtanulni, hogyan viseljük el kellemesebben a konfliktusokat. Eszközt keresni, a megoldás helyett. Adaptálódni. Ehhez egyesek az alkoholt, mások mondjuk, a meditációt választják. Nem változtatom meg a családom problémáját, hanem adaptálódom a helyzethez, elviselem. Esetleg lélekben kicsekkolok, hasadt érzelmi életet kezdek élni.
Ha ehelyett az ember, amikor az élet feldobja a problémát, akár egy munkahelyi konfliktus, érzelmi megrázkódtatás, akár egy gyerekkel való gond, vagy egy betegség formájában, elmenne, és olyan helyen kérne segítséget, ahol a mélylélekben ragadt traumákkal tudnak foglalkozni, (pl. családállítás, transzlégzés, egyes pszichológiai irányok, pszichodráma, stb.) megkapná azt, hogy olyan egyszerűen ráláthat az általa semmiképpen nem látható problémára, mint a fenti Csernus-gondolat kapcsán, és meg is oldhatja azt. A magyarázat néha itt is pofonegyszerű, és érdemesebb egy traumát családállításban vagy hipnózisban oldani, mint a következményeibe belerokkanni egy életen át.
